A kijózanodás éve
A kijózanodás szót nem a szilveszter környékén aktuális, szó szerinti értelemben használom. Arra gondolok inkább, hogy 2011 a színvallás éve volt a szerbiai Parlamentben. Lehulltak az álarcok és azok számára is világossá válhatott, hogy nem lehet a pártokat a tíz-tizenöt-húsz évvel ezelőtti ismereteink, tapasztalataink, vágyaink alapján megítélni, akik ezt eddig másképp gondolták. Több olyan téma is szerepelt a Képviselőház napirendjén, amelyekkel kapcsolatban „a magyarság hagyományos szövetségesei” hátbaszúrtak bennünket. Legegyértelműbb módon a vagyon-visszaszármatatási, valamint a rehabilitálásról szóló törvények esetében tették ezt meg.
Korábban nem tapasztalt, sokszereplős háború folyt augusztus eleje és december 5. között. Közvitákon és parlamenti csatározásokban vettünk részt, módosítási indítványokat nyújtottunk be, a Kormány törvényjavaslatokat és leegyeztetett indítványokat vont vissza, tárgyaltunk, szavazásokon alulmaradtunk, majd újra egyezkedtünk, levelet írtunk a köztársasági elnöknek, az Alkotmánybírósághoz fordultunk, majd kezdtünk mindent elölről. Közben korábbi „harcostársaink” lefasisztáztak bennünket, újra ránksütötték a kollektív bűnösség bélyegét, kígyót-békát kiabáltak ránk, végül azonban olyan megoldások születtek, amelyek a vajdasági magyarság érdekei szempontjából emberileg és szakmailag is emelt fővel vállalhatók.
Időrendi sorrendben ez a következőképpen történt. Amikor a vagyon-visszaszármaztatásról szóló törvény tervezete augusztus elején napvilágot látott, világossá tettük, hogy nem tudjuk azt elfogadni, hogy az ún. megszálló erőkben katonai szolgálatot teljesítők és azok örökösei kizárásra kerüljenek ebből a folyamatból. Ezt az álláspontot erősítette meg a szeptember 10-én megtartott vajdasági magyar közvita is. A közvéleményünk egésze által támogatott módosítási indítványt nyújtottunk be. A Kormány nem fogadta el a VMSZ módosítási indítványát, hanem sajátot fogalmazott meg. Nagyon hasonlót, számunkra elfogadhatót. Majd szeptember 23-án (az ősz első napján) visszavonta.
Ezt követően világos volt, hogy „a megszálló erők kötelékeiben katonai szolgálatot teljesítők és azok örökösei kizárásra kerülnek a vagyon-visszaszármaztatás folyamatából”. A Demokrata Párt, a Vajdasági Szociáldemokrata Liga, a Liberális Demokrata Párt és a Szerbiai Szociáldemokrata Párt szilárdan meg volt és van arról győződve, hogy ez a megoldás magától értetődő. „Nem gondoljuk tán, hogy majd a fasiszták visszakapják vagyonukat?” – kérdezték tőlünk. Azt nem gondoltuk, de nem is erről van szó.
Mi azt gondoljuk, hogy a felelősség mindig egyéni, sosem kollektív. És ami ettől is fontosabb: az Alkotmány is ezt „gondolja”. Éppen ezért kértük a köztársasági elnököt, hogy ne írja alá a szeptember 26-án elfogadott törvényt. A diszkrimináció tilalma, az ártatlanság vélelme és a tisztességes tárgyaláshoz fűződő jog civilizációs vivmányok. Megkérdőjelezhetetlen értékek. Tadić mégis gondolkodás nélkül aláírta és a jogszabály október 6-án (a magyarság egyik gyásznapján) hatályba lépett. Mi egy héttel később az Alkotmánybírósághoz fordultunk.
Büszkék lehettek magukra a demokrata párti magyarok. Azok, akik arra szavaztak, hogy saját nagyapáik háborús bűnösök, csak azért, mert behívták őket katonának. De hát az egyenes gerincet nem a Parlament előtt osztogatják.
Megelégedettséggel nyugtázta az események ilyetén alakulását Čedomir Jovanović és Nenad Čanak is. „Megvédték az antifasiszta harc vivmányait”. Ez utóbbi szó szerint azt nyilatkozta a szeptember 29-i Večernje novostinak: „ha választanunk kell az EU és azoknak a rehabilitációja között, akik agyonlőtték és a jég alá vetették polgártársainkat, akkor eltöprengünk ezen. Elgondolkodunk azon, hogy milyen is ez az EU, és egyáltalán, csatlakozni kívánunk-e hozzá. Kell lennie egy választóvonalnak. Abszurd, hogy az EU, amelynek egyik sarokköve az antifasizmus, fasisztákkal zsarol bennünket”.
Čanak ezt nem hirtelen felindulásból nyilatkozta, hiszen a „magyarbarát” pártelnök december 21-i évértékelő sajtótájékoztatóján „az EU-szkepticizmus egyik okaként a szerbiai törvényhozásba való magyarországi beavatkozást jelölte meg, mely, mint mondta, a magyarsággal szembeni diszkriminációra hivatkozott, holott az érintett törvény szövege egyetlen pontban sem tett említést a magyarokról. Ez annak a viselkedésnek a része, mely olykor megfeledkezik arról, hogy Vajdaságban nem csupán magyarok élnek – állapította meg a liga vezetője.”
A magyarság valóban beleavatkozott saját ügyeinek megnyugtató rendezésébe. A december 5-én elfogadott Rehabilitálásról szóló törvény szövege az utolsó vesszőig megfelel annak, amit október 19-én Slobodan Homennel, az Igazságügyminisztérium államtitkárával leegyeztettünk. Közel hetven év után, a szerbiai Képviselőházban törvény által került kimondásra: a II. világháború végén koholt vádak alapján, nemzeti hovatartozásuk miatt végeztek ki, üldöztek el embereket, és most egyszerűsített eljárásban kell rehabilitálni őket.
A szeptemberi csata elvesztését követően, a kárpát-medencei magyarság háborút nyert, mert a vagyon-visszaszármaztatás és kárpótlás folyamatából töröltetett a kollektív bűnösség elve. És hogy miért nevezem ezt a kárpát-medencei magyarság közös győzelmének? Azért, mert a Vajdasági Magyar Szövetséget mindvégig támogatásáról biztosította és aktívan segítette Magyarország Kormánya, az anyaországi parlamenti pártok mindegyike, a magyar európai parlamenti képviselők, valamint a határon túli magyar szervezetek jelentős része.
Az elmúlt hónapok azt bizonyítják, hogy a következetes kiállás, az elvszerűség meghozza az eredményt, amennyiben összefogással, odafigyeléssel párosul. Ez akkor is felemelő, ha ez a magyar szavazatokra ácsingózóknak nem tetszik.
Pásztor Bálint,
a VMSZ köztársasági parlamenti képviselője
